A szavak ereje

Más területen is észlelték a helyesen megválasztott szavaknak, a szakszerű kommunikációnak a kedvező hatásait. Dünzl kutatásai azt bizonyítják, hogy ha az ápolók a mentés megkezdésekor egy körülbelül egy percig tartó, szuggesztív szöveget mondanak a sérült, akár eszméletlen betegnek, a kontrollcsoporthoz képest a kórházba szállítás közben magasabb lesz a túlélési arány, és mindez rövidebb kórházi tartózkodást és gyorsabb gyógyulást eredményez. Cheek kifejti, hogy ha legalább egy ember van, aki a kómás beteget továbbra is élőnek tekintve beszél hozzá, kommunikál vele, az megnöveli a beteg túlélési esélyeit. Ewin szerint az égett betegek kezelésekor a „hűvös és kellemes” szuggesztív „üzenet” képes arra, hogy megelőzze a mély szövetrétegek lelökődését, a gyulladást és az ödémát. Gruzelier kutatásai pedig azt mutatják, hogy az immunrendszer jó működésére vonatkozó szuggesztiók mérhető szinten hatnak az immunfolyamatokra. A kísérleti csoportnál az influenza-időszakban többen maradtak egészségesek, illetve jobban gyógyultak a vírusfertőzésből, mint az ilyen szuggesztiókat nem használó kontrollcsoport tagjai.

Használjuk ügyesebben!

Ha a szavak ilyen erővel rendelkeznek, miért nem használjuk őket ügyesebben? Miért nem egészítjük ki a testi tünetekre koncentráló, szomatikus megközelítésű orvoslást ezzel a lehetőséggel a gyógyítás minél több területén? Aki megkapja orvosi diplomáját, úgy gondolhatja, hogy megfelelően tud kommunikálni is. Mégis ilyen „üzenetekkel” találkozhatunk a mai orvoslás gyakorlatában:

- „Műtét végén általában felébresztjük betegeinket” - olvasható egy betegtájékoztatóban.
- „Halottak ügyintézése” - virít a tábla a kórház bejáratánál.
- „X doktornő kérésére mostantól a 0 vércsoportú anyukáktól is le kell venni a köldökvért” - az egyetlen szöveges felirat egy szülészet vizsgálójában.
- „Hányinger, fejfájás, szédülés?” - hangzik el a „kínálat” naponta több ezerszer az altatásból éppen ébredő páciens fölött.
- „Kilépünk a beteg lábbal” - mondja a rehabilitáció végén a gyógytornász, „emlékeztetve” a végtag betegségére.

Ezek a mondatok károsak. Nagy eséllyel olyan képzeteket keltenek, amelyek kedvezőtlen testi folyamatokat indítanak el. Sok esetben éppen azt a tünetet vagy mellékhatást idézik elő, amelyet a leginkább el szeretnénk kerülni. A dolog pikantériája, hogy sokszor mindezt olyan tudatszinten teszik, hogy az átélő/elszenvedő fél adott esetben nem is fogja fel, milyen szuggesztív hatások dolgoznak benne. Az őt kezelők is legtöbbször csak megfelelő technikákkal, például hipnózissal tudják feltárni egy makacs tünet, szövődmény vagy kedvezőtlen fordulat tudattalan hátterét.

Más tudatállapot

A betegség időszakában a páciensek más tudatállapotban vannak, és oly mértékben nyitottak az őket érő üzenetekre, ezen belül a szuggesztív hatásúakra is, hogy értékelés, kritikai elemzés nélkül befogadják és követik (végrehajtják) a hozzájuk intézett szavakat. Sok mindent szó szerint, szinte gyermeki logikával értelmeznek, és olyan dolgokat is magukra vonatkoztathatnak, amelyek nem is nekik szólnak.

Ha egy üzenetnek több értelme lehet, hajlamosak rá, hogy magukra nézve a legkedvezőtlenebb értelmezés szerint fogadják be a hallottakat (például 95 százalékos gyógyulási esélyről való tájékoztatásban a hiányzó 5 százalék ragadja meg őket).

A páciensek a betegségükkel kapcsolatos fájdalmak és aggodalmak „belsővé tétele” miatt kerülnek ilyen tudatállapotba. Az őket kezelő személyzetnek tehát nem kell semmit sem tennie azért, hogy ez az állapot előálljon. Más szavakkal: akár észleljük, akár nem, a páciensek zöme az imént jellemzett sajátos transzállapotban van, ezért bátran építhetünk a módosult tudatállapotból fakadó sajátos kommunikációs lehetőségekre.

Gyógyító üzenetek

A kommunikációban rejlő veszély azonos tőről fakad, mint a gyógyító hatású, előrevivő üzenetek értékelésmentes befogadása és végrehajtása. A „semmi különös gond nincs” látszólag biztató, ám a beteg számára a „valami gond van” következtetést sugallhatja. Helyette mondhatjuk ezt: „A leletek is (szépen) tükrözik gyógyulását.” Mindezzel a gyógyulásra, és nem a gondokra hívjuk fel a figyelmet, és az „is” szó a mondatban - úgynevezett pozitív implikációként - szándékosan nyitva hagyja, hogy még mi minden más mutatja a javulást. Az efféle gondolattal magára hagyott páciens sokkal kedvezőbb állapotban keresgélheti, hogy mi is utal még a gyógyulására, talán a növekvő étvágya, vagy hogy könnyebb számára a mozgás, esetleg, hogy jobban aludt az éjjel. A műtét végén ébreszthetünk azzal a kérdéssel: „Hogy van? Hogy érzi magát?” Bátrabbak a „Tehetek valamit, hogy (még) kényelmesebben érezze magát?” kérdést is vállalják. Így elkerüljük a szokásos „Hányinger, fejfájás, szédülés?” negatív kínálatot, mi több, megkapjuk a további kezeléshez szükséges adatokat. Többéves tapasztalat mutatja, hogy a pozitív kérdéssel ébresztő kollégák páciensei az egyszerű „Hogy van?”-ra is elmondják, ha szédülnek vagy hányingerük van.



„A puha cső a hólyagjában azért van, hogy minden kiürüljön, aminek kell, és hogy tökéletesen működjön, amint a csövet eltávolítják...” - ha egy katéter szerepét így érzékeltetjük a pácienssel, nem érik őt a különféle problémák, szövődmények, lehetséges kedvezőtlen fordulatok negatív szuggesztiói. Ehelyett a jó működés, a gyógyulás perspektívájából, a jövőorientáció elvét követve adunk magyarázatot.

A technika

A szuggesztív technikák kiváló lehetőséget adnak arra, hogy egy eredetileg zavaró dolgot a gyógyulást segítő eszközként értelmezzünk, vagy hogy az ismeretlen, riasztó gépeket, berendezéseket biztonságot nyújtó, szakszerű közeg elemeként tekintse a páciens. Például Christel Bejenke nyomán így: „Mint már tudja, mindig sokféle zaj és beszélgetés hallatszik a műtőben, és biztosan nagyon megnyugtatónak találja, ahogy ennek a sürgés-forgásnak a hangját hallja, mert mindez azt jelenti, itt minden esemény csakis az ön javára történik. Ebben a szobában mindenki csakis az ön érdekében tevékenykedik, hogy a lehető legjobb eredményt érjék el, és minden rendben legyen. Mindez lehet, hogy úgy hangzik a fülében, mint a patak csörgedezése… vagy esőcseppek finom dobolása… ami nem jelent mást, csak azt, hogy békésen, kellemesen, ellazultan érezheti magát… Ne is törődjön ezekkel a hangokkal, csak ha a nevén szólítjuk önt.

Tehát, ha meghallja a búgást és csipogást, a sok műszer és monitor hangját, akkor ez is azt tudatja majd önnel, hogy biztonságban van, hiszen mindenre olyan alaposan odafigyelnek. És amikor meghallja a lélegeztetőgép fújtatását és pöfögését és érzi, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa azoktól a hosszú, könnyed légvételektől, amikhez hozzásegíti a gép… [A gép tehát segít, nem pedig legyűr vagy kényszerít]… mindez jelzi, hogy még jobban ellazulhat, mert a gép még a légzés munkáját is elvégzi ön helyett. És ezek a hangok mind azt juttatják eszébe, hogy van valaki, aki figyeli a hangokat, és önt is figyeli, hogy biztosan minden a lehető legjobban történjen, és a hangok jelzik, hogy ön biztonságban van…”

Varga Katalin
egyetemi docens, az ELTE Affektív Pszichológiai Intézeti Központjának vezetője

Forrás: Medical Tribune, a Kiadó engedélyével